Az emlékezés tere(h)

Itt volt anya, takarítottunk. Van látszata, a női kezek és főleg egy anyáé, na, elég, ha annyiban maradunk, kicsit komolyabb, mint amikor felporszívózok meg mutatok egy kis vizet a parkettának. Anya szétültette az egyetlen cserepes virágomat, ami túl van a legkritikusabb első hónapjain - meg fog maradni? -, szóval most egyből két virágom lett. Az én két élő (!) virágom két távoli szekrény tetejére került, és én úgy forgattam őket, lássák is egymást. Nem tudom, miért, de határozottan érzem, hogy hiányoznak egymásnak. A kimosott függönyöket én aggattam vissza, és minden önámítás nélkül azt lehet mondani, hogy szinte tényleg egyenesek. Öblítőillatot fúj ki belőlük vendégem, a nagy ablakokon át bekíváncsiskodó Szent Anna utcai szél. Ő sem látott még ilyet.

Amúgy is olyan jó ez a szoba. Magas, nagy, szóval most, hogy kihajigáltam minden felesleges dolgot, szépen érvényesülnek nagy asztalaim hatalmas lapjai. Munkára csábítanak, meg hogy olvassak, írjak rajtuk. Anya szerint lustaságból vannak öblítetlen borospoharak a szekrényem tetején, hiába mondom neki, hogy nem, hogy az szép. Neki is állt volna elmosni őket, de megmondtam neki, ha megpróbálja, mentem összepiszkítom mind az ötöt... Mosolygott és rám hagyta, persze.

Amúgy micsoda kompozíció ez a szekrény teteje! Nem azért, de olyan ízléssel szerkesztettem, ha valami mesebeli törpe lennék, valami Pumukli-szerű, biztos az lenne a kedvenc helyem. És feszítenék, hogy, na, törpetársak, én bizony nem akárhol élek, Szekrénytetején! Csodás összhatás. Elől az egyik még élő virágom - gyanúsan semmi baja nincs, lehet, tényleg megússza -, a háttérben az utoljára elpusztult virágom, amit egyszerűen nem tudok kidobni, egyébként meg két borospohár - látszik rajtuk, ezeket használat céljából le is szokták venni innen -, egy bolsos üveg - ez maradt, gyönyörű! -, na és persze a Jesse James-lámpa, ami onnan kapta a nevét, hogy ez egy ilyen nyitott tenyér, de pont az az ujja hiányzik, pont onnan, ahogyan az Jesse kezén van. Vagyis ahogyan nincs...

Felhajtva maradt az ágy sarkán a tiszta, friss lepedő sarka. Mintha egy csalogató, integető kéz lenne. Gyere, pihenj meg. Az ablaküvegek pedig! Amikor először láttam, nem is láttam őket, azt hittem, anya elvitette a szeméttel. Olyan tiszták, ha nem szegné tekintetem útját a Csokonai homlokzata, minden bizonnyal ellátnék az Üveghegyen túlra. Az milyen jó volna! Régen szeretném már megkérdezni a kurta farkú malackától, nem unja-e, hogy neki csak annyi a dolga, hogy túrjon. Túr, túr, túr. Felnéz, levegő, túr. Tá, tá, tá. Tá-tá, ti-ti-tá, tá.... És aztán újra.

Vigyázok, sehol egy ledobott, gyűrött ruhadarab. Leporolt könyvek sorakoznak leporolt polcokon, hopp, azt a rongyot viszont a párkányon felejtettem, vigyem ki azonnal. Így. Sehol egy porszem, frissesség van, a parketta tükör gyanánt veri vissza a ragyogó csillár ontotta kicsit sárgás fényt, s ehhez jönnek még a négy méternél is magasabb pucér, fehér falak. Ragyogó rend asszisztál, tétlen tisztaság szolgáltatja további terveim terét. Mi minden fog még itt történni? Az ágyon majd alszom, az asztalnál dolgozom, olvasok és - hülye szokás, de - itt fogok kajálni is, bent. Fogmosás közben is bejövök, biztos akkor jár majd le a zene, entert kell nyomni, és elölről kezdi.

Itt volt anya, takarítottunk...

Élek. Hiányzol. Fáj.