Prológus
(lassan, jelentéktelenül)
Egyszer volt, hogy nem volt már értelme. A kiüresedésen, az öngyűlölésen és a közöny is túl, ott, ahol a mártíromság jut olcsó és hazug vigaszul, csodák csodájára még mindig élt egy fiú.
(lassan, jelentéktelenül)
Mese
(ugyanúgy)
Ez a fiú apját, anyját, barátait és ellenségeit már rég nem tudta, ami nem azt jelenti, hogy nem emlékezett volna rájuk, csak amikorra ez az eset megtörtént, már nem volt értelme különbséget tenni fekete és fehér között, kicsi és nagy között, múlt és jövő vagy éppen ég és föld között. A fiú egész álló nappal, sőt de még éjszaka is azt művelte, hogy élt. Éjjel-nappal, szakadatlan élt, mert ez volt a dolga.
Ám egy napon az esett meg - a nagy élés közepette -, csodálatos lányok kerültek a közeli völgybe, ahová a fiú is el szokott menni, hogy ott is éljen egy kicsit, mert ha már bárhol teheti. A boszorkány minden csellel s fortéllyal végül szép leány képében elbódította a fiú fejét, ahogy annak egy mesében lennie kell. Gonosz csapda minden tánc, de s hát ezt hogyan láthatta volna szegény fiú, aki csak az éléssel volt épp ekkor is nagyban elfoglalva? Ne vessük a szemére, a lényeg tulajdonképpen annyi, a fiúnak megint valamennyi vérét vették, most éppen egy nagy szeánszhoz. Éjfélkor a lányok tehát boszorkányokká változtak, s egy jelölhetetlenül rövid időre megidézték a fiúnak a Lányt, a Lányt, akit a fiú valaha látott, akinek hallotta hangját, érezte illatát és ízét. El sem mondhatom nektek, hogy a fiú eközben is mennyire ugyanúgy élt, mint máskor!
Az éjfél elmúltával azonban a csábító boszorkány elhagyta a fiút, végleg magára. Megmutatván mágikus erejét tovaszállt, ám amikor harsány kacajjal távozott, a nagy sürgésben úgy esett a vállkendője a fiú elé, hogy azt maga észre sem vette. Habár komor, fekete lepelről van szó, a fiú mégis lágynak s kellemesnek találta. Úgy gondolta, felköti azt a szemére, ne is lásson se előre, se hátra semmit, minek használja a szemeit, ha - ami a dolga - élni így is tud. A fiú azóta így él. Talán várja, hogy egyszer a boszorkány visszajöjjön a kendőjéért, s akkor aztán végre a kendő nélkül ugyanúgy élhessen majd tovább, mint azelőtt vele, de talán nem.
S hát lássatok csudát, egy idő után a fiú belátta, nem tévedett, valóban kellemes a fekete lepel. Hála ugyanis a lepelnek, a látással sem kell bajlódnia, nyugodtabban élhet. Ekkor támadt az az ötlete, hogy ezzel a nagy vállkendővel mennyi hasznos dolgot lehetne még kezdeni. Addig-meddig tekergette, hajtogatta a leplet, míg végül olyan ügyesen kötötte vissza a szemére, hogy most két csücskével még a füleit is be tudta tömíteni, s a lepel hosszú, vastag lelógó részével még a száját is betömte. A fiú azóta nem lát, nem hall, és ízeket sem érez, rengeteg ideje marad tehát élni. A szagok zavarják még néha... Olykor-olykor be is tömíti egyik orrlyukát, de azt vette észre, ha mindkettőt bedugja - mert be tudja ám! -, akkor nem tud élni (pedig ne felejtsük, az a dolga!), mert habár ilyenkorra minden érzékszerve ki van iktatva mint zavaró tényező, olyankor belül, nem is tudja, hol, nem is érti mivel, de még csak azt sem érti, mit, mégis, mégis elkezd érezni...
Tanulság
(ugyanúgy)
(ugyanúgy)
