Egyszeri csendért

EGYIK FEJEZET

Nem érnek körbe a szavak, valami homályos, féltenyérnyi folt mindig kimarad, s ennyi persze máris elég ahhoz, hogy meztelennek érezzem magam. Bebújik, befúrja páncélom alá, s végül belém marja magát a valóság. Nem rejtőzhetek el, csak kapkodok. Különben olyan kétségbeesett az egész, csak beszélek, beszélek, egyre csak beszélek.

... a könyv címe az lesz, "Mondvacsinált". Ennyi, egyszerűen. Azt fogom benne megmutatni, hogy elsőrendű a beszéd, minden ezen alapszik, minden ettől függ. Ezt megcáfolni úgy sem tudod, próbáld csak meg, mondd el, hogy a nyelv nem elég; rögtön falba ütközöl. Minden attól és azáltal van, hogy beszélünk róla. Legtipikusabban a pletyka ilyen, az maga a beszéd. De ilyenek a celebek is. Attól híresek, hogy azt mondjuk róluk. Ha kussolnánk, nem léteznének. Vagy a politikusok. Nem lennének tisztességes, jószándékú emberek, a nép megmentői, ha nem ordítanák ezt róluk az óriásplakátok az utcák zsivajába, vagy a televíziók a nappalikba. De ez csak néhány példa, végső soron minden, de minden így működik. Gondolj bele! Hogyan leszünk például barátok? Hát úgy, hogy azt mondjuk, barátom vagy. Ugyanígy szerelmesek...

... ekkor Dani odalépett és megkérdezte:
- Tudod mi a rosszabb annál, ha egy nő leszar?
- (Bambán nézek, kérdően. Az ilyen kérdéseket mindig csak azért teszik fel, hogy elhangozhasson a válasz. Amit jelen esetben egyébként sem tudok.)
- Ha le se szar!
Elsőre nem érzékelem a különbséget a kettő között, és csak illemből meg a hangzás játéka miatt röhögök, de aztán rátapintok arra az alig érzékelhető mégis vitathatatlanul valóságos jelentéskülönbségre, ami miatt most nagyon komolyan nézek Danira. Tisztelettel, azt hiszem. Ha ugyanis egy nő leszart, azzal már jelet adott. Ha le se szar, akkor nem tudod, mit kezdje vele. Vagy...

... egyébiránt volt ez az Olümposz fesztivál, ami arról kapta a nevét, hogy az istenek hegyének lábánál rendezik meg minden évben, s a legszerencsésebbek - az istenek kiválasztottjai - bepillantást nyerhetnek az istenek világába. Na, elég sok istennővel lehetett itt találkozni. Mármint, ők hitték magukat annak. Dani meg én tudtuk, nagyon is tisztában voltunk azzal, hogy halandók vagyunk, ezért igyekeztünk minden dologban ennek megfelelően eljárni. Értsd, ha már nem lehet örökké, ezért legalább megpróbáltunk minél töményebben élni. Sikerült is hellyel-közzel, bár bizonyos részletek homályosak... Annyi azonban biztos, néhány istennőnek megmutattuk, hogy ő mégsem az, és akadt egynéhány, akiknek kénytelenek voltunk behódolni. Nehogy már hímsovinizmussal vádoljanak.

Bettinaida, ez a különös szépség rögtön a nevemen szólított. Furcsák is az istennők. Nem érdekelt, honnan tudta. Kézen fogott, és vitt a halandók táncoló tömegébe. Megtisztelve éreztem magam, mégiscsak egy istennővel táncolok. Ettől még Percy Jackson is összefosná magát, pardon. Az ősi zenéről annyit, a helyiek sírós, húros hangszerei egymásba folyatják hangjaikat, s hát ettől megrészegül a lélek. A bortól meg a test. Más nem is kellett. Egy korty talán még a folyó vizéből, hogy magam mögött hagyjam, elfelejtsem, amit nem vihetek tovább... Bettinaida. Micsoda istennő! A forróság, a tűz, amit csókjával szétken a testeden, akár a bor, a rúzs és a vér keveréke... Így jutottam fel aznap éjjel az Olümposzra.

- ... igen, Dani, ott voltam, hidd már el!
- Szerintem meg csak be voltám szopózva. Nem ez lenne az első eset.
- Ugyan már, azzal a csodálatos istennővel voltam, Bet... - na, hogy az istenbe hívják már, nem bír az eszembe jutni.
- Mert csak kitaláltad, ugyanúgy, ahogy a múltkorit...
Na, ekkor igen tágra nyitottam egyébként valóban szűk, csipás szemeimet.
- Mit? Miről beszélsz? Milyen múltkorit?
- Áhh, semmi..., hagyjuk is inkább...
(Olaj a tűzre, senki sem bírja, ha az agyát húzzák. Én sem. Szóval nyekergett még egy darabig, de aztán a következőket mondta.)
- Az elmúlt két évben egyfolytában ugyanarról a nőről sírtál, hogy nem tudsz nélküle élni, meg minden, most meg mi van veled, nemhogy a nevére, de egyáltalán arra sem emlékszel, hogy létezett?!?! Mi van veled?
Furcsa gyanúm támadt... A folyó vize. "hogy magam mögött hagyjam, elfelejtsem, amit nem vihetek tovább." Dani elmondta a részleteket is a lányról, akiért két évig éltem. Egészen alaposan. Hiába akarok én továbblépni, felejteni, ha a körülöttem lévő emberekből, a színekből és a szagokból, a világ minden pórusából úgy lüktet ennek a nőnek a mítosza, mit emlőből az anyatej.

Mára ott tartok, nem vagyok benne biztos létezett-e valaha is az az első, az az életet adó nő, de mivel sokan elmondták már nekem, így kénytelen vagyok elhinni. Egészen furcsa, bizsergető érzés hasít kifelé belőlem, ha erre a mítoszra gondolok, és ilyenkor üldözési mániám támad; mi van akkor, ha csak az agy felejt, de a test nem?! Olyan sokan elmondták már nekem őt, kénytelen vagyok hinni benne. Mondvacsinált. És azzal, hogy én is beszélek róla, éltetem. ITT.

MÁSIK FEJEZET

De sajnos nem érnek körbe a szavak, valami homályos, féltenyérnyi folt mindig kimarad, s ennyi persze máris elég ahhoz, hogy meztelennek érezzem magam. Bebújik, befúrja páncélom alá, s végül belém marja magát a valóság. Nem rejtőzhetek el, csak kapkodok. Különben olyan kétségbeesett az egész, csak beszélek, beszélek, egyre csak beszélek. Mit nem adnék egyszeri csendért.