PINKesdi rózsa

Ejnye, Isten, most nem úgy jönnek a lapok, amint azzal kecsegtettél. Nem szép dolog a hitegettetőztetés, de hát a nomen est megkerülhetetlen. Fogytán az idő egy új kapuig, mely ki tudja, milyen ismeretlenre nyílik. Már látni a hatalmas vaspántokat és a veretes ajtófélfát, ha ezen átmegyek, nem lesz visszaút. És csak te tudod, hová nyílik. Mindegy, csak a bármilyen ismeretlenben is megmaradjunk önmagunknak. Én magamnak és te nekem.

Még azt elmondom, ha már újfent szemtelenre fogtam, ezt tudnod kell, 14 szoknyás lányt láttam ma és 6 szemérmetlen dekoltázst. Mind a tavasz illatát hazudta, csak sajnos a szemembe nem nézett senki. Pedig nem fordulok el, tudod. Itt ez a Jövő is például - lesz, ami lesz, nekimegyek. Rózsaszín háttért és beléje piros szívecskéket lehelnek a lányok. És ma 9 tűsarkú cipőt követtem, s a lépések szúrta lyukakból vemhes, súlyos rózsák izgultak elő. Nagy, telt szirmaik, akár duzzadt ajkak vonzottak magukhoz. Gondolatokkal játszadoztam a mézillatban, nektárpermetben. Végül pedig láttam, ahogyan árvacsalán fülled nagy, megrakott kazlakban. A szárakból valami nedv csepeg, innának belőle, sorban állnak az ifjú istenek.

Én meg ahogy szoktam, a gépem előtt ülök, s karcosra bámulom az egy nő képét. Ölel, simogat, jó hozzám, körülvesz-belülvesz a szánalom. De legalább őszintén csinálom. Vállalom.

Közben a szomszédban felfénylik a templomtorony.
Bemászna a harangszó az ablakon.
Ha felbaszom az agyam,
még az is lehet, hogy hagyom.