(bejegyzés 2011. ápr. 11-éről)
Én csak úgy itt ülök, üldögélek ezen a bizonyos napon, míg mások csüggenének csillámló sziklafalon. Istenem, mennyire félek ettől a papírtól. Ide kell jönni, és megírni magamat. Hogy nem kényszerít senki?! Honnan tudnád! Voltál már valaha is a bőrömben? Ideűz egy átlagos hétköznap, ide kerget a Nő megérzett illata, ideégeti bőröm a Nap, vagy - akár - a hűvös téli éjszaka. Bárhogy is legyen, ide érkezem. Naivan hangzik, s a kritikusok itt lapozni is fognak rögtön, de az egyszerű igazság, hogy az írás kényszer. És én a saját naplómtól félek. Írnom kell, mert az írás önigazolás. KÉNYSZER. Tanúbizonyság a létezésemről. Ez itt a tükör, ha már nem a tekinteted. Megint a sötét tónusok. Pedig csak azért nyitottam ki a naplót, hogy egyszerűen, egyszerűen (!), csűrés-csavarás, tényleg minden cicoma nélkül leírhassam neked, hogy... De nem lehet. Nem érsz ugyanis szavakká bennem. Azt hiszem, amit szavakká tudok formálni, az már nem is költészet.
Ehelyett csak nézem a hátad, és érzem, hogy átkozni akarlak, de hát ahhoz is szavak kellenének. Átkozni, mert nem szeretlek, hisz nem tudtam magamat megszeretni veled.
(Ott ülünk a diákokkal, és azt kérdezik egy meghívott költőtől, hogyan születik a vers. Úgy kifolyik, feltör, és már kész is, vagy netán utólag kell csiszolni, igazítgatni? Magyarázom nekik, hogy az persze komoly munka eredménye. És szemrebbenés, légzésszám-emelkedés nélkül azt ordítom közben magamban, hogy épp ezért az egész hazugság. HAZUGSÁG!!!
Mint ez itt.)
Én csak úgy itt ülök, üldögélek ezen a bizonyos napon, míg mások csüggenének csillámló sziklafalon. Istenem, mennyire félek ettől a papírtól. Ide kell jönni, és megírni magamat. Hogy nem kényszerít senki?! Honnan tudnád! Voltál már valaha is a bőrömben? Ideűz egy átlagos hétköznap, ide kerget a Nő megérzett illata, ideégeti bőröm a Nap, vagy - akár - a hűvös téli éjszaka. Bárhogy is legyen, ide érkezem. Naivan hangzik, s a kritikusok itt lapozni is fognak rögtön, de az egyszerű igazság, hogy az írás kényszer. És én a saját naplómtól félek. Írnom kell, mert az írás önigazolás. KÉNYSZER. Tanúbizonyság a létezésemről. Ez itt a tükör, ha már nem a tekinteted. Megint a sötét tónusok. Pedig csak azért nyitottam ki a naplót, hogy egyszerűen, egyszerűen (!), csűrés-csavarás, tényleg minden cicoma nélkül leírhassam neked, hogy... De nem lehet. Nem érsz ugyanis szavakká bennem. Azt hiszem, amit szavakká tudok formálni, az már nem is költészet.
Ehelyett csak nézem a hátad, és érzem, hogy átkozni akarlak, de hát ahhoz is szavak kellenének. Átkozni, mert nem szeretlek, hisz nem tudtam magamat megszeretni veled.
(Ott ülünk a diákokkal, és azt kérdezik egy meghívott költőtől, hogyan születik a vers. Úgy kifolyik, feltör, és már kész is, vagy netán utólag kell csiszolni, igazítgatni? Magyarázom nekik, hogy az persze komoly munka eredménye. És szemrebbenés, légzésszám-emelkedés nélkül azt ordítom közben magamban, hogy épp ezért az egész hazugság. HAZUGSÁG!!!
Mint ez itt.)
"és semmi nem igaz abból amit mondok."
VálaszTörlésnem sikerült, majd legközelebb, hátha. :)
Igen, azt hiszem, neked nem kell többet magyaráznom a nyelvelméleti hátteret! Ülj le, ötös! :D És köszönöm a biztatást!
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés