Epithalamium Vladislavum

Midőn életre robbantak hajdan a csillagok,
A mát sem tudtuk, nemhogy a holnapot.

S hogy ünneplő ruhánkat megőriztük mára,
Nagy pofon ez, László tesó, a világ pofájába.

Kösd meg hát bátran, kösd meg nyakkendődet,
Vigyázzba vágd magad, s ints be az időnek!

Mit foglalkoztat még téged a gondolat,
Hogy a világ-végtelenhez mérjed magad?

Vedd a fordítottját, s inkább azt mérlegeljed:
A végességhez képest mily szörnyű a végtelennek!

Hangyának óriás, óriásnak hangya,
Sokszor biz' úgy tűnhet, se füle, se farka.

Megérettél, László, arra a jó sorra,
Hogy ne állj a tömegben tömegtől sodorva.

Itt ezen a helyen sorsod ki van mérve,
S mielőtt megtennéd pillants még az égre.

A csillagok állásához tekinteted szabjad,
S így add át rabságod a szabad akaratnak.

Lacikám, cinkosom, régi-új barátom,
Sok lesz a szóból, jól van na, belátom,

S hát kívánva kívánt kívánságom
Nagyságos leplét ezért legott lerántom.

Azt gondolom, László, egyszerűen szólva,
Önerőnkből érünk meg csakis a jó sorra.

Nem készen születünk, miként a csillagok,
Az emberség mibennünk magunk miatt ragyog.

Ha hited van, Lacikám, szent hited a jóban,
Hidd el nekem, pajtás, jó vagy te valóban.

Nem aggódnék érted, de itt az útravaló,
Az akarat a jóra, az maga a jó.

Mikor a lány kezét maholnap asszonnyá csókolod,
Így kívánok tinéktek gondtalan holnapot!