Kései köszöntő

Kedves Lajos!

Megkésve ugyan, de hisz ez mit se számít, azért csak azt kívánom neked, hogy éktelenül ******* meg! Köszönthetnélek kalapot emelve az utca túloldaláról, mint a néhai kevesek, akik nem fordították el arcukat, s meginvitálhatnálak valami rossz alkoholra egy bármilyen munkások lepte ivóba. Ülnénk csendben, s nagy kihívás volna, hogy jókedvemben mégis a szigorú arcodat tanuljam. Meg persze a dac - egy ember daca -, hogy tanítványi mivoltomat észrevétlen visszautasítsd, megvesd és porig alázd, mert szereted. Figyelhetnénk együtt egy kirakatból az embereket, s nézhetnénk akkora teremtő csenddel, amit mára talán már annyian sem bírnak elviselni. Rád szólnék, amikor egy libbenő, foltos szoknyaszél kacsintására mégis elmosolyodsz, hogy aztán...
Vagy mégsem. Igazából nem szólnánk egy szót sem, és nem érinteném fekete ingedet. Hát akkor meg nem mindegy, hogy leülünk-e egymás mellé meginni azt a lőrét, vagy egyáltalán nem is találkozunk?
Kedves Lajosom, az a helyzet, hogy nem, nem mindegy! Ahogy rád gondoltam nemrégiben, mostohám azt találta odabökni mint ki vesémbe lát, hogy csak gubbasztok "egy túlélőszoba szégyenében".
Kedves Lajosom! Nézd el, hogy a gyereknek kél káromkodni kedve, de tudod elmarnunk, elátkoznunk, s múltunkból kitagadnunk azt, ki a létünket az övével tartotta meg, elidegeníthetetlen jogunk. Neked nem is magyaráznék, csak hát a süket fülek...
Kedves Lajosom, aki meghaltál hatvanhétben, aki sohasem voltál és sohasem leszel velem, s aki e nemlétben vagy a mindenem, névnapod alkalmából, meg úgy egyáltalán, mindenemmel, ami megmaradt még nekem vagyonodból s fegyvertáradból, azt kívánom neked, én édes, édes-jó Lajosom, hogy különösen az elmondhatatlan dolgaink miatt, éktelenül ******* te meg!