Pure design

tsamina mina zangalewa
- na ez olyan dada szöveg ezen a kontinensen, hogy Kassák valószínűleg kapva kapna rajta. Shakirába lehetnék szerelmes, most erre gondolok. Ez a szőke bájköteg az ő gyönyörűséges búzamező sörényével úgy vezeti a színesbőrű csordát, mint valami vezérnőstény oroszlán. (Tudom, azoknak nincs sörényük, de ha erre asszociáltam.., na?!) Úgy rázza a fenék-re irodalmi nyelviesített picsáját, hogy az csodálatosan, egészségesen kívánatos. Beletúrnék a sörényébe, és azt is tudom miért. Minden elismerésem a klip szerkesztőinek. Azért, mert Shakira nincs széjjelfestve, hanem egyszerű, letisztult, emberközeli. Pure. És ettől kívánatos. Nézem, ahogy élettől duzzad a táncban remegő combja, a tiszta szeme és a tiszta arca. Emberi. A képernyőre meredten azon kapom magam, hogy elhiszem: Shakira talán valójában is ilyen.

Az emberi vágyak egyszerűek és tiszták, hiszem. Csak azáltal, hogy kimondjuk, (megnevezzük?) őket, veszítik el igazi jelentéseiket.
Három-négyszáz ember között fekszem a kivetítő előtt. S amíg minden tekintet a labdára szegeződik, én kiteríttetvén az eget bámulom. Megfogalmazódik egy érzés. Tiszta, amilyenek mi is voltunk - valójában. Aztán ki akarnám mondani, de megértem, hogy mindez csak annyit jelentene, mintha kábé azt mondanám: waka waka; - hát módszeresen, immáron nyelvfilozófiailag is alátámasztva, mélyen kussolok.
Valójában.