zsebeimben csokorban avasodnak nedves virágaim a kurvák
lógnak s hogy lépek hullatják ontják keserves szirmaikat
a sors a sors kiabálják az út mentén rühes kutyák tarkóra tett lábakkal
nevető fogaikon büdösen csillan a Nap
szőrük csomós ürülék szárad állati testekbe ne higgyetek a fertőben
amit hitünk éltet hatalmas szelek csapódnak a hegyen túlról mire hozzám
érnek szellőként simítják arcomat hűségről és alázatról hoznak illatot hírt
tisztaságról
arról hogy túl mindenen és legfőképpen önmagam ellenére valahol
jó vagyok
sötét út veszlik előttem hegyek közé
fény sejlik baljós jövők gyökerén
s míg elérek a napsütötte sávig
múltat és fényt vérzek ami világít
talpamon szilánkos fényt vérzek ami remény
hisz ha már betonba öntöttek a világ közepén
s daccal mégis elbotorkáltam e határig
kikaparom a szent fundamentumot a fertő alól
hogy az akarat a jóra én vagyok
s hogy az akarat a jóra az maga a jó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése