Most az óceán tükrén szélesen zsong a Nap szikrás fénye. Furcsán, tompán szúrós, egyenletes, mély, vakító, fehér fény.
Rád gondolok, és első sorban tényleg, tényleg rád. S arra, hogy végül milyen tiszták lettünk. Ahogy a víz tükrén pihen, csendesen lebeg a napfény, úgy libbent a hajad is, ha a vállamhoz bújtál. És ezer csodálatos öröm emléke. Elmondhatatlanok. Amikor ismeretlen útjaikról egyszer-egyszer elém kerülnek, rá kell ébrednem, s bevallani magamnak: a halál a múlt.
Vége van, s mára csak ez az ércnél maradóbb, csodás tiszteletem van irántad. Meg persze a magánynak ez a néhány romantikus pillanata, amikor valahogy megérzem, megsejtem szíved jóságát keresztül időn és teren. S hát az a csodálatos, kedves érzés, hogy ekkor még szívem kigyúl, kedvesen elérzékenyülök, s fel-felsejlik az érzés: szeretném, hogyha szeretnélek. Szeretném, hogyha szeretnélek.
a posztod címét olvasva ez ugrott be legelőször: "öltek, öleltek, tették, ami kell" (A Dunánál by J. A.).
VálaszTörléstovábbhaladva a mondatokon "az ércnél maradóbb" szókapcsolat két napon belüli hatodszori (!) felbukkanása ütött szíven.
a legvégén pedig az adys áttétel...
teccik, na. :)
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésna, micsoda véletlen áthallások! :-)
VálaszTörlésmost visszaolvasva, mintha a "szívem kigyúl" -t is elhasználták volna már ebben a mi gyönyörökkel telt ölű, irodalomnak nevezett k*rvánkban
nemazémontam, hogy meg tessen sértődni! :)
VálaszTörlésodairtam 'iszen, hogy teccik!
:)
sértődni?!?!? szó sincs róla. :-)
VálaszTörlés