bizonyosan

Sorban áll, tetszik jegyet venni? Vennék, csak nekem előbb még össze kell koldulni rá. Óhh, ezek a mocskok ellopták a nyugdíjamat. Menjetek az állomásokra, proletárok törnek utat vasmaguknak, bizonyosan el akarnak jutni a jelenig. Reménytelen. Reménytelen. Nah, mindegy, megyek, indul a vonatom. Az aluljáróban egy dzsippó centrifugát viszen a hátán. Legalábbis valami időgépnek képzeli, úgy hisz benne. Mert olyannak néz, de ezt így vedd, hogy hamarabb fogja az időt átlépni vele, minthogy arra használja, amire kitalálták. A Jóságos Isten elkéseti nekem 1 perccel a vonatot, hogy én is elérjem, sőt egyenesen időzhetek az aluljáróban. Egyik lépcsőlejárón néni jön lefelé. Hallom. Az utánfutója meg-megdöccen ugyanis a lépcsőfokokon. Lefelé. Tényleg egy néni lehet, de rám nem néz, ezeknek mintha kötél kötné össze a szemüket a földdel. Sínen megy a szemük a talajon. Szemből dühös, öntelt ember érkezik, hatalmasan izmosnak érzi magát, pedig már majdnem akkora, mint én vagyok. Mint a kés hasít el mellettem tekintete, észre sem vesz. Nem vagyok én arra méltó. A markát úgy szorítja, bizonyára belemar a saját tenyerébe. De az is lehet, hogy körme sincs, mint azoknak a kitalált lényeknek, amelyeket most találsz ki és nincsen körmük. Én elmondom a világot, a világ meg elmond engem. Cimborák vagyunk ám. Na a kemény fekete ember hirtelen mégis rám néz. Francokat, dehogy, csak észrevette, hogy egy fekete kutya érkezik a hátam mögé a lépcsőn lefelé. Azt nézte. Közepesnél valamivel nagyobb termetű, félhosszú szőrű, teljesen fekete dög. Odaáll velem szembe és néz. Hosszan a szemembe. Ahogy fordít egy kicsit a pofáján, a füle meglebben, mint valami lepkeszárny. Szánalom, egy kutyával szemezek. Aztán megremegnek a keretek, vonat érkezik. Határozottan indulok neki, s az eb marad, meg sem rezzen, néz tovább a szemem helyére. Hát ilyen jóságos tekintetem van. Szép kutya. Kérem vigyázzanak, a következő sorra erős mondat érkezik. Az a kutya volt az Isten. Meg akartam simogatni, s ott volt a tekintetében: te is tudod, hogy még nem lehet. Vérzik a szívem, amiért nem ölelhetem meg a kutyát. Felmegyek a lépcsőn, de van valami szokatlan dolog, a lépcsőt átépítették, most egyenesen az állomás főbejáratához vezet. Meg kell várnom a következő vonatot. Most vagy a valóság olyan, mint a tisztítótűz, vagy a tisztítótűz olyan, mint a valóság. De ha ebbe egyszer majd jobban is belegondolok, akkor, amikor most, akkor azt kell mondanom, hogy ez az én szempontomból sajnos tökéletesen mindegy.