ítélettelen

andalúz körtáncról álmodik, és újfent saját sarkára lép a 

tél. véres tűzzel kelt a nyári nap, és vértelen-halvány újfent, hogy

nyugodni tér. parti szirten csücsülnek és meztelen lábukat a víz felé

lógatják elárvult jambusok. egy pillanat az egész, megreped a kép,

jégszilánkká foszlik a vászon, s mi élő volt: halott.

a magasban egy úristen könnye kél, ki épp magát teremti

meg. s jő csillagos égbolt fölém, meg ami bennem van, de

vajon minek. mindig csak arcom lapoztad, sosem hallottad
szívdobbanásom: a rímeket. mondja ki ő hát, ha maradt még szava,

és rólam se hallgassa el, ha van; csak mondja ki végül az ítéletet.