Feltűnt a környéken egy biciklis
lány, s hogy feltehetően nem ejtünk szót más ilyenről, célszerű tehát, ha a biciklis lánynak nevezzük.
Időközönként elhajt a terasz alatt, nagy a forgalom, belvárosban lakom. Egyetlen egy,
egyébként lényegtelen tulajdonsága mellett, tudniillik, hogy átlagosan csúnya, van egy
rendkívül különös dolga, kedélyesen köszön - mindenkinek. Mindig
ugyanabban a tempóban hajtja kerékpárját, és hol jobbra, hol balra, ahol csak
embert lát, biccent, szemekbe néz, és jó napot kíván, szervusszal köszön. Olyan
természetesség rejlik hangjában, akárha százfős falu lakói volnánk, mintha
mindenki ismerne mindenkit e városi százezrek között. Kedves, derűs, s hogy ez
utcai, normális emberek nem köszönnek vissza neki, azt zavartalanul nyugtázza,
s úgy hajt tovább és köszön a következő szembe jövőnek is, mintha csak más
dolga sem volna az életében, mint mindennemű feltétel nélkül osztogatni a
tiszta lapokat. Mindenki a nulláról indul – gondolhatnánk, de nem, az ő szemében
mindenki egyről indul, hiszen amit annyira megszokott dolog restellni 2017-ben,
ő magától értetődően megteszi; az első lépést. A biciklis lány hamar az életem
részévé vált, alkalom adtán, ha napokig nem tűnik fel, eltűnődöm, aggódni szoktam érte,
nem esett tán baja. A halál olyan, hogy van egy festmény, csoportkép
emberekkel, s először csak az egyikük sétál ki a keretből, majd egy
lényegtelen, súlytalan sorrendben mindahányan, míg végül ott marad az üres
háttér, ami csendben önmagává tisztul, rendeződik; ez egy konyha, az állóság,
elaggó gyümölcsökkel a középi asztalon, ahol barnuló levelű, őszi virágokkal a
bordó terítőn. A halál csendélet, amely szakadatlan azt mutatja, ami már nincs ott.
Néhány napja a tengerben
fürödtem. Megcélzod a végtelen víz közepét, kiméred a horizonton, és elindulsz
felé. Karcsapás a karcsapás után, elhagyod a naiv turistákat, az önfeledt
strandolókat, később a néhány sportolót. Lassul az idő, távolodik a part, idővel
úgy tűnik, már a Nap van közelebb. Egyedül vagy, és menthetetlenül. Felfekszel
a vízre, kiszolgáltatott vagy, sodródsz. Valamerre, mindegy is. Úgy tűnhet,
most felmérhető a létezés súlya, amelyre egyébiránt még nem találtak műszert. Amikor
úszni tanultál és nem ért le a lábad az egyötvenben, ugyanolyan halálos veszély
fenyegetett, mint most, amikor száz méteres mélység ölel keblére. Tíz
centiméter és száz méter, mindkettő egyazon halál mértékegysége. Nem úgy, ahogy az élettel, halál és halál között nincs különbség, egyenlőek, hiábavaló
a félelem. Úgy értem, benne van, hogy meghalsz, és akkor legalább ne a
félelemre pazarold a hátralévő időt, bármennyi is legyen az. Ha csak fekszel a
vízen, eltűnődhetsz, becsukott szemmel érdemesebb-e. Ha ezt választod, és
fülelsz, hallod a tenger légzését, a hullámokat. Egy csenddel mélyebben a sajátodat,
amely a szívveréseddel mosódik össze. Elgondolkodsz azon, hogy ezektől élsz, és
hogy milyen következménnyel jár ezek kiiktathatósága. A létezés paradox játéka,
hogy épp erre a végtelen közegre van szükségünk ahhoz, meghallani, mi van
belül. Még egy csenddel beljebb nem hallasz már semmit. Elgondolkodsz, élsz-e
még egyáltalán, vagy ez már a halál. Elgondolkodsz, nem lényegtelen-e a válasz,
s ha nem az, miért éri meg. A szeretteidre gondolsz, ciki lenne fájdalmat
okozni nekik, és igazságtalan volna, hogy az ember csak mások miatt ne legyen
gyáva. Egy pici medúza akad az ujjaid közé, s ebben a szituációban is képes
vagy megrémülni, elrántod a kezed, vajon mérgező-e. Mintha nem lenne mindegy.
Végül is nem az; hiába akarod szeretni, az utolsó pillanatig féled a halált,
ezzel pedig közönséges vagy. Ha másért nem is, dacból el akarsz engedni
mindent, mint akik meditálni meg jógázni járnak: a profik, akik alfába mennek,
de nem tudsz, bevillan egy gondolat. Eszedbe jut, ha te nem fogsz, ki köszön
majd vissza a biciklis lánynak, aki átlagosan csúnya, és aki a teljes utcai
közvélemény szerint bolond, mert nulla egyről indít. Hasra fordulsz. Még
látszik a part.
