Sosem értettem igazán, hogy ez páros műfaj,
a dal hamis volt számban: torkomba tömött műhaj.
Nem is úgy indultam a szerelemben, mint mások,
rendre elkerültek a dicső feltámadások.
Nem értettem soha, mi végre az ének,
miért rútak a rútak, s hogyan szépek a szépek.
Csak az ígéret volt, hogy ezt örökre kaptam,
s felejtsek el szavakat: egyedül, magamban.
Ha sírok, most is olyan, mint kutya vonyítása,
ha nem jő a gazda, a vigasz mind hiába.
De ha bírnám sem tépném el fényes láncom,
csak úgy leszek önmagam, ha veled játszom.
A szemed tükre bölcső, és ott születtem én,
Amim van, ott tanultam, hogy nincs, hogy nincs remény.
Tűző Nap alatt vonyítok, a gazdám várom,
És tűrhető az élet, azt gondolom: álom.
Vagy mint élve elásott tacskó, a föld alatt is
tartom levegőm, próbálok víz felett maradni.
Mert nem is volt kezem, ha nem te fogtad,
és nem ért a nevem, ha nem te mondtad.
Csoda hát, ha kitagad nélküled az élet,
de egyedül nem kellek pokol sötétjének?
Csoda, ha kitúrtak a tér- és idősíkok,
s nem fújják sehol sem a hazahívó sípot?
Ha van ott egy tükör, nézz bele most mélyen,
találj meg valahol szemeid zöldjében.
Csinálj, kérlek, egy szelfit rólam,
hátha te tudod, az én az hol van.
Ha ezzel elkészültél, hívasd elő, kérlek,
s helyezd ki a falra a szemedről a képet.
Titkold gondosan el, ne mutasd meg másnak,
ennyi, hadd maradjon enyém, kutyaháznak.
