I.
k. költözik és egy halomnyi papír
közül régi fénykép akad meg a bal kisujja meg a gyűrűse között. Furcsa sejtelem, szemügyrevétel.
12-13 év előtti kép, rajta a
középiskolai tornapálya, nappal, mégis kicsit sötétes árnyalat, pompásan
csendes későnyári kompozíció. Hátul a
kerítés van, s miután a képen sehol egy lélek, úgy lehet rá tekinteni, mint k.
akkor, 12-13 év előtt ismert világának igazi tájképére, ahol a rozsdasárga
kerítések mögötti tömött, nyártól súlyos fák úgy takarnak ki mindent a hátuk
alatt meghúzódó végtelen városból, mintha az nem is létezne. A salakpálya pora
otthonosan teríti be az amúgy is rozsdás, vasszálkás kerítést meg a fákat, meg,
mondom, sehol egy árva lélek. K. lélektájképe 12-13 év előttről. (Lélektájkép –
ez is lehetne egy önutazás jellegű írás címe.) A kisujj meg a gyűrűs közül
átkerül ez a kép k. két tenyerébe, melyeket olyanformán tesz egymás mellé, ha a
kép nem lenne ott, azt hinnénk, mosdani készül. A halvány por végett, ami az
évek során ráült a képre, k. finoman megfújja a kodakpapírt, s most nyugtáznunk
kell, ha csak egy pillanatra is, de vele együtt a mi érzékeink is megcsalattak,
hiszen a kép egyáltalán nem poros, csak az ábrázolt tartományban, a salakpálya
fölött található halvány téglapor-por, amit a súlyos nyári mozdulatlanság tart
meg, tehát a képben és nem a képen.
K. szemből nézi. A tényállás az, hogy most nagy. k. nézi kis k.-t,
és nagyon adná magát a helyzet, hogy erről pusztán kis meg nagybetűkkel kiírva meg
a nagy és a kis szavakat mellőzve számoljunk be, de jelen mondat harmadszori
nekifutására be kell látnunk, hogy ebben a helyzetben a mondatok legelejére
kerülő kis meg nagy k.-k megkülönböztethetetlensége – lévén a nyelvtani
körülmények hatására mindkettő naggyá változna – komoly, áthidalhatatlan
értelmezésbeli dilemmák kialakulásával fenyegetne, márpedig sem az nem
kívánatos, hogy kis és nagy k.-t netalántán összekeverjük, sem az, hogy kis
vagy nagy k. soha ne kerüljön a mondat elejére. Mint egy tükröt tekinthetjük régi képeinket,
sokan tettek már azért, hogy ezt mint közhelyet kezeljük, s vajon az-e a helyes
szemlélet, hogy ugyanaz-e a kettő, mármint a nézett meg a néző én, csak utóbbi
nagyobb-e, több-e, hogy tehát az-e a „jó”, ha a kettő a lényegét tekintve – de
úgy igazán a leglényegét – ugyanaz, ehelyütt nem célunk megvitatni és
megválaszolni a kérdést, ehelyütt pusztán közöljük, k. most, amikor a képet
nézi, ezt a kérdést vitatja meg magában. Ugyanaz
vagyok-e én, k., mármint nagy k., aki 12-13 év előtt kis k.-nak voltam.
Merüljünk el a képben. Kövessen
bennünket a T. Olvasó, vagy ha oly nagy májer, akár járjon előttünk egy
lépéssel. Nem, ezt nem kiszúrásból írtuk volt ide, hanem komolyan gondoltuk. A
T. Olvasó ezen a ponton tarthatna egy perc szünetet az olvasásban, hátrébb
hajthatná a fejét meg kiegyenesíthetné a gerincét, s mielőtt beljebb vezetődne
ebbe a lélekbe, a kép valódi
tartalmába – mert habár minden tiszteletünk a T. Olvasóé, különösképpen a T.
Olvasó fantáziájáé, azt azért szögezzük le, hogy ettől, mármint a T. Olvasó
fantáziájától függetlenül a kép valódi tartalma az lesz, amit alább le fogunk írni -, elkalandozhatna, kitalálhatná
magának is, hogy tehát saját véleménye szerint milyen lesz ez a kisfilm, k.
12-13 év előtti lélektájképe.[1]
Ez a megközelítésmód, amely az
emlékezés és a képzelet szétszálazhatatlanságában fogan, immár filmmé éleszti
tehát a képet. Az objektív, amelyet egy narratológiai és befogadásesztétikai
vitácska 1200-1300 karakterének megspórolásával most egyetlen mondatban
egyenlővé, mi több azonossá teszünk a nézővel[2],
szóval a néző a salakpálya felett egyszerre csak panorámaszerű merevséggel,
lassan, kiegyenlített tempóban jobbra fordul, mígnem megáll, ahol a salakpálya
szélén elterülő, távolugrásokhoz használt homokágyon túl egy kollégiumi
folyosószárnyra nem fókuszál. A halk zene, amely a mozgással együtt kelt ki a
képből, a folyosó egyik résnyire nyitott ablakán szüremlik ki. Mozgásával a
néző most megtalálja a zene forrását.[3] Fiúszárny. (Fiúszárny – ez is lehetne egy
önutazás jellegű írás címe.) A szerelem
a szívek temetése… Tekerjük vissza, hallgassuk meg újból: a szerelem a
szívek temetése, hallatszik az angol zene a tízágyas fiúszobából, ahol egyedül
van, s az egyik, mindegy melyik ágyon fekszik kis k., s ez a zene innen hallgatva szinte
hallhatatlannak volna mondható - (Hallhatatlan – ez is lehetne egy önutazás
jellegű írás címe.) -, de az igazság, amit írunk, az, hogy e zene forrása egy
discman, s így hát kis k., akinek a discman patkó alakú, ártalmasabbik vége
parazita-szerű szorításával épp összeroppantani készül a fejét, megsüketülés
közeli állapotban van. (Hogy ne volna, még nem tudja, hogy a következő 12-13
évben kétszer is beszakítja majd ugyanazt, a bal dobhártyáját. [Bár,
ahogy ismerjük, ekkor a katolikus gimnáziumi kontextusnak megfelelően azzal
jönne, hogy nincs eleve elrendelés[4], ergo a
dobhártyája is tökéletesen ép maradhat, szóval akkor meg mi a fenéért is ne
hallgatná csonton a zenét?])
Vegyen csak erőt magán az
objektív, tehát a néző, és bármilyen szorosan is feszül kis k. fejére a
fülhallgató, amikor egy nagyobb basszus kicsit eldobja, elrúgja a fülről a
szivacspamacsot, az ott keletkező szűk résecskén bújjunk be kis k. fülébe![5]
Elvégre bele akarunk nézni valahogy, hogy mi van benne. Hopp, bent is vagyunk! Most zárjuk ki ezt az őrületes hangerőt! Így már
jobb. Kis k. fülében még senki sem volt korábban, megtiszteltetve érezheti
tehát magát a T. Olvasó! S íme, az objektív lassan megindul, gyorsulva befelé
fókuszál kis k.-ba… ebben az őrült
sötétben, beljebb, kicsit még, még beljebb ... odabenn valami vörösen izzik, véresen szikrázik.
[1] A verzióban pont erre alkalmas időmennyiség volna kisétálni s a hűtőből kivenni egy
sárgarépát, ennek megmosása közben a hidegvíztől kicsit felélénkülni, s a répa
elfogyasztása közbeni fantáziálgatás után jönni olvasni tovább a valóságot. B
verzióban pont erre alkalmas időmennyiség volna felírni egy cetlire, hogy
szokjak rá a répaevésre, mert k. még mindig nem találkozott sehol olyan
írással, amely azzal vádolná a D-vitamint, hogy káros lenne vagy akárcsak
nem-egészséges is.
[2] tehát az
olvasóval
[3] értsd:
az objektív ráfókuszál az ablakra. Mármint a résre, amelyikre az ablak nyitva
van.
[4] az a
reformátusoknál és társaiknál van, akik amikor el akartak különülni a
katolikusoktól, úgy döntöttek (szabad akaratukból vagy mert így kellett dönteniük?), hogy nekik legyen
ilyen.
[5] és
legyen ez, mondjuk a jobb fül, a balon a dobhártya (legalább) kétszer be fog
szakadni, azt inkább ne vegzáljuk.
