Születésnapunkra

Június végén, amikor születtél, az ezüst mindig fölragyog.
Most huszonnyolc fényévről, jövőre huszonkilencről
nézik, csak nézik és csodálva csodálják néma angyalok.

Az űr hidegbe palástolja, nagy, pöttyös fekete ködbe
e semmit, s e semmi mozdulatlan ilyenkor, s én hagyom,
hogy mérföldkő legyen a semmiben ez a refrén-alkalom.

Mi végre határolják épp velünk e semmit, a teret,
miért vagyunk akkor és ott, épp azok, kik vagyunk?
S miért tartasz, hogy tartsalak meg: semmi-szegletkövet?

Mi végre a csábító föl-fölfénylő ezüst, mi végre, mondd!
S miért vagyok e sehonnai és időtlen fényben én,
e béna vándor az egyetlen élő, az egyetlen bolond?!

Ó, nyughass, te gyatra szív, te ósdi, napfénnyel részeges!
Nyughass, te kaján isten, szerelem, te föl nem fogható,
s csitulj el mulandóság, te morbid végtelen-hordozó...

Június végén, amikor születtél, az ezüst mindig fölragyog.
Most huszonnyolc fényévről, jövőre huszonkilencről
nézik, csak nézik és csodálva csodálják néma angyalok.

Hideg, s bár néha fénylik, sötét a magány: megírták sokan.
S hogy az ezüst ragyogva járta át szívüket, a halált:
mindannyian szeretve szerették a szerelmet - s végül boldogan.

Képtelen

...és olykor eszembe szokott jutni egy másik kép, amelyikre azt találtad mondani, ennek hiányzik a közepe. Mint megannyiszor, ha alig-hitt kincsemet mértem öles tekintetemmel, most is az arcod néztem. Ahogy a képre pillantottál, ennek hiányzik a közepe, tekinteted mélyén a naiv bizonyosság ült, mert tényleg, ha csak egy pillanatig is, de te tényleg szentül hitted, hogy annak a képnek hiányzik a közepe. Hogy szó szerint. Hogy nincs ott semmi, csak az üres vászon. Pedig hát, ami a dolog fizikai valóságát illeti, kétségkívül volt közepe a képnek, festék volt ott is, ez valami absztrakt volt - jól emlékszem, hiszen valahányszor megszületett, kíváncsiságod egy szempillantás alatt az én kíváncsiságom is lett. Aztán hamar tompítani kezdted a dolgot, hogy mármint nem úgy, nem abban az értelemben... - egy pillanat alatt felmérted meztelen mondatod zavarát - ... hogy tulajdonképpen tehát van közepe a képnek, csak olyan, mintha hiányozna valami onnan. És tényleg olyan - magyaráztad - és annyira hiányzik onnan, hogy előre is az tűnik fel, látod az a rész, ott, amelyik...  igazából el sem tudod dönteni, hogy világos vagy sötétes egyáltalán, annyira semmilyen, annyira nem önmaga, hanem csak a helye valaminek. Valami másnak. 

Itt most egy kicsit hallgattál, belemerültét a képbe, részletesen körülvezetted tekinteted a többi részén, és kijelentetted, hogy ez a többi, ez az összes egyéb része a képnek teljesen felesleges. Elemezted 3-4 percig akár, felragyogtak belőled az esztétikai meglátások, végül is tiszta, következetes befogadói koncepciód alakult ki, komoly, műértői megnyilatkozásokkal. 

Szótlanul, kissé talán tátott szájjal bámultalak, most már újra téged, amint a képet elemzed. Talán vajszínű volt a háttér mögötted. Mintha pöttyös szoknyában lettél volna, esetleg fehér atlétában vagy kékben, ki volt bontva a hajad... - és egynémely az örökkévalóság felől nézve lényegtelen részlet felsejlik még bennem abból, amit ekkor láttam. Most, ami volt ekkor szín, illat és hang körülöttünk, és főleg bennem: a te vidám színeid, a te fűszeres illatod, és a te édesen érdes hangod összeállt eggyé. És akkor egyszer csak én lettem az isten, aki egyszerre érzi teremtett világa és szeretettje minden részletét és rezdülését, megtelik vele, és megáll téren és időn kívül, tér és idő felett. Egy pillanatra behunytam a szemem. Az univerzumot láttam ekkor, és benne középen öröktől és örökké fogva diadalmasan ragyogott minden élet éltetője, a Nap.
Aztán kinyitottam a szemem.
Téged láttalak.