Október van, amikor Mr. X., a katicabogár a mellkasomon kúszik felfelé. Megcélozza a szemem, mintha volna szándékában belém látni, át a lélektükrömön, mögé annak. Át is mászna keresztül azon. Végül is a sikerre nagyobb eséllyel tesz erre kísérletet, mit bárki emberfia. - Üdvözlöm, Mr. X., jól el tetszett maradni mostanság - szólalok meg egyszerre némi cinizmussal, mire fel az állat megtorpan, megáll, s csendben konstatálja, hogy nem mászhat be a szemem mögé, ehelyett beszélgetést kell velem folytatnia, s ezt is amolyan egy lépést sem tovább módjára, abból a helyzetből, ahol szavaimmal meg találtam állítani. Néz hát, s kisvártatva ő is szól, - Üdvözlöm, k.! - Csend következik, két levegővételnyi csupán, a találkozásoknak az a szokásos szünete, amikor a felek felmérik a régen látott felebarátot, s hogy nem is tudnak róla habár, azért magukban még eligazítják a helyzetet: most beszélgetni fognak. - Mi járatban, édes uram? - kérdem az állattól, rántván egyet a beszélgetés gyeplőfonalán. - Hogyan maradhattál el ily sokáig? - szólok rá kérdőn, ám nem több szemrehányással szavaimban, mint amennyit azzal szemben engedünk meg magunknak, akit bármikor a szobaszőnyegre engednénk sáros cipőben is. - Miért, hogy ennyi ideje nem jártál felém? Hol időztél, merre volt nagy fontosságú teendőd, s egyáltalán, hogy vagy mindig? - Ha ilyen fontos vendégünk jön, a kérdések záporában hajlamosak vagyunk elfelejteni, mit is kérdeztünk elsőnek. - Elmondom rendre, barátom - felel önmagához hű kimértséggel a pajtás, kinek jellemét, viselkedését leginkább a polgári jelzővel lehetne megidézni. Ez foglalja össze a legtalálóbban a következőket: Mr.X. ragyogó viseletén ( - mert ez viselet ám, nem holmi ruha! - ) a legnagyobb körültekintés és gondosság ellenére sincs úgy, hogy ne állna meg egynéhány porszem. Ha beszél hozzád, a szemedbe néz, s el nem mozdítja rólad tekintetét; rövid, de a fényben sokkal inkább sötétbarna, mintsem fekete haja, akárhányszor találkozol vele, szent ugyanazon mód igazodik jobbra, mesteri gonddal fésülve. Mielőtt beszélgetésbe elegyedne, súlypontját hátrébb helyezvén két első lábát a nyolcból csípőjére helyezi át a talajról, s beszéde közben ezekkel kimérten, de mégis határozottan magyaráz, hol az állát vakarva meg jelentőségteljesen, hol egymásba fonva lábait. Ilyenféleképpen kell tehát polgárnak elképzelni pajtásomat, Mr. X.-et, a katicabogarat, kinek szavára különös gonddal adnom mindig hálás volt. - Sokfelé volt rám szükség, s ami főbb, hogy itt nem - kezdi mondandóját. Az udvariasság megkívánná, hogy feleslegességén fölemlítésén föllázadván szavába vágjak, de régi cimborák nem futtatják egymással ezeket az itt már felesleges köröket. Másfelől pedig, mire a mondat végére ér, be is látom igazát megválaszolva ezzel imént előhadart kérdéseimet. Mr. X. mindig olyankor jött, ha szükség volt rá. Ha nem mentek a dolgaim, ha elcsúsztam valahol az élet iszamos talaján vagy épp letapadtam valahol mérges, ragacsos indák fogságába esvén. Mr. X. ilyenkor megjelent a semmiből, s polgári tőmondataiban közölte velem, hogy mi az, amit éppen azért nem látok, mert az orrom előtt van. Ha lenne diplomája, bizonyára episztemológiából szerezte volna, mert a sok egyéb között az ismeretelmélet volt az, amiben a legátfogóbb tudással bír. Szentül állítja, ha valamit a legnagyobb bizonysággal akarunk megismerni, nem a részletei után kutatva tehetjük meg azt, sőt, éppen a polgárnak azzal a nagyvonalúságával, ki karosszékében hátradőlve egyben nézi ki a nappali ablakán. Hogyan élvezné a kilátás teljességét, ha pusztán a távoli fenyő csúcsúra fókuszálna? Istenuccse', fene szerethető kis karakter ez a Mr. X., én mondom! Valahányszor feltűnik, soha nem hoz üzenetet, ehelyett mindig ő maga az üzenet. A szemgolyóm mögé is azért akar bemászni állandó jelleggel, hogy belülről kocogtatván meg annak falát plasztikusabban hozza tudtomra, amit - habár ez kevésbé játékos - így, puszta szavakkal is a tudtomra adhat.
- Azért jöttem, sokra tartott barátom, kedves k. - folytatja -, hogy újra figyelmeztesselek, elfelejtetted az életértés szabályát. Mint ahogy megannyiszor elmondtam már neked, az életet nem nagyító fölé görnyedt háttal, hanem lazán hátradőlve, és nyugodtan lélegezve fogod megérteni.
- Köszönöm, drága pajtásom - felelek neki azzal az egyszeri szóval, amely mindenkor biztos kulcsa volt barátságunknak.
- Ha ezzel megvolnánk - nézett továbbra is a szemeim közé - én mennék is. Sok a dolgom.
Ezzel kiröppent az ablakon. Mert azt még nem mondtam, hogy épp a volán mögött ültem, amikor októberben utoljára láttam Mr. X-et, s hogy a fent elbeszéltek egyetlen piros lámpánál történültek. Arra gondolok, amit a találkozások során mindig elfelejtek, s ami ilyenkor, a találkozások után újra és újra nagyobb súllyal nehezedik mellkasomra, milyen jó lett volna ott tartani egy kicsit, s kikérdezni, hogy ővele mi van. De talán nem is lényeg, hogy mi ő, ki ő. Talán annyi a lényeg, hogy Mr. X. az, aki jó időben van, jó helyen; aki akkor jön, amikor kezd komolyan fenyegetni a veszély, hogy elcsúszol az élet iszamos talaján vagy épp letapadsz valahol mérges, ragacsos indák fogságába esvén. Mr. X. maga a jel, aki emlékeztet rá, hogy megvan mindened, hogy nincs mitől félned, s hogy nem kell olyan görcsösen a rend után kutatnod, mert közben esetleg még meg találod zavarni azt. Szóval hátradőltem és amíg néhány nagy lélegzet lezajlása alatt a szélvédőn keresztül méla szeretettel bámultam a dunai tájat, arra gondoltam, ha már segített Mr. X., nem kell törődnöm azzal, ki is ő valójában. Elég, ha köszönetet mondok. Egyszerű szavakkal, polgárian, magamban. Itt és most.
Zöld.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése