Azután végre hazamentem. Rég voltam otthon. Ősz van, az út menti fák bőre megkopott, húsuk megindult rohadni, egyre áttűnőbbek csontjaik. Ilyenkor lényegesen, egyre többet engednek látni az égből, ahol az emberek Istent kutatják, és ahonnan Isten is az embereket fürkészi. Néztem hát, kerestem én is, s e varázsos bújócskában, ha csak egy pillanatra is, de azt hiszem, összeakadt a tekintetünk. Hamarosan tél lesz - az élet ideje.
20.
Amikor megint eszembe jutott, az üvegen túl, egy esős tükörben vizes lámpabura fénye csillant fel. Nem tudom honnan, s azt végképp nem, nem volt-e csak optikai csalódás, de fény jutott a szememhez. Mindegy honnan, valós vagy valótlan helyről-e, elverekedte magát tekintetemig.
Közben mindvégig rendet remélsz a dolgokba. Előre ismerhető rendszert, ami majd megtart, bármerre is lépj. A földgolyóról nem lehet leesni amúgy, én szóltam. Amikor a madarak éppen akkor repülnek át az objektív előtt, hogy lefotóznám Krisztus szent keresztjét, arra gondolok, eltelt egy hónap. Közeledik az eljövetel... Milyen tiszta most! De psszt; törtfehér ég gyűlik, a harangok elfúló hangja megcibálja a felhők rojtjait, s egy pillanatra megrezdül a világ. Feltéve, hogy figyelsz. Feltéve, hogy te is elképzeled velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése