Október van, amikor összegezvén, amit mostanában az embereknek adni tudtam, közönnyel meredek a Duna fölé. Egy családi mítosz szerint, amit most találok meg, a folyóvíz fényes tükrében, amikor a Nap feletted ragyog, ha igazán belemerülsz és mindent kizársz, megláthatod az ősi állatot, amely meghatároz téged, s amely száz évente a család csak egy tagjáé lehet. Ló már nem lehetek, az a testvérem. Erre később térünk vissza, most a lánykákra figyelek, unokahúgaimra, akik itt játszanak a hídon, s akik mosolyukkal tartanak meg az idei első nulla fokban. Vajon megfagy ebben a folyó? Vagy a nulla után mikor? Utána... hol van az a pont, ahol tényleg megáll minden és eggyé olvad a fénnyel? Hol van az a szinte kiszálazhatatlan, de mégis mindöröktől számítva elmozdíthatatlan pont az idő és a tér metszetén, ahol vége van? És tudni fogod-e, tudod-e majd, ha már... Állj! Állj meg. Itt és most.
...kitér a hideg elől a lélek, maradjanak, megtartanak a langyos emlékek.
