Kivonta színeit a nyár a tájból. Szürkeség erősödik,
sárguló színben a kopás lángol, s apámék kertjében
egy faasztalon barna körte csillan tompán egy
keresztvíz tálból. Az üveg felfénylik most, világosát
még visszaverve az égre búcsút vesz a lángoló Naptól,
s üdv-csókot veszen titkosától, az ősztől s az őszi alkonyattól.
Almák érnek túl, színük halk moraj, egy dacos borospohár
muskotálysárgán szusszan fel, lélegzete a horizont alja,
és aranyával a vérző eget mint szerelmesét, ölében tartja.
Egy festő kellene most, ki időtlen tartással leszegné fejét.
Kalapja karimája, ez az ezüstös penge ekkor némán
előre meredne, és a festő ecsettel és sárral, keretbe rakottan,
megvívná a harcot helyettem az édes elmúlással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése