Elment egy ember. Nem ismertem, csak idáig ért és megkísértett a halál szele. Jó volna megölelni valakit. Egy idegent, mondjuk, aki behunyt szemmel áll az esőben, hogy érezze, nincs egyedül. Hogy tudja, nem ismerem, de azért szoktam gondolni rá - bárki is legyen...
... s most elment egy ember. Van egy nyelv, amelyen mindketten beszélünk. Ez a nyelv szavakat tud, és ezek a szavak hidat vernek két olyan világ közé, amelyeknek nincsen metszéspontja. Élet és halál közhelyei jönnek, nem lehet nem találkozni velük, s végül nem lehet nem meghaladni őket. Hogyan fér meg a tisztességes gyász és az önsajnálat? Akkor hogyan tovább, kérdem. És kint ülök az erkélyen, szombat éjjel erőtől és alkoholmámortól duzzadó fiataloktól hangos a Szent Anna. Felettük és a város fénye felett hatalmas, sötét ég ragyog. Elképzelem a Holdat feketén, és valamiért kitalálok és ebbe a szövegbe írok egy különleges virágot, a fekete liliomot. A szára barnás, erősen fás, illata alig van, inkább a füstszagra emlékeztet, és amikor kihajt, termést hoz: szirmai közt fekete föld fogan. Amikor a termést kifejted a hüvelyből, hogy óvatosan felfogd valamiben, mintha csak arany volna, a fekete liliom néhány másodperc alatt elpusztul, s ilyenkor alig hallható hangot hallat, ami leginkább egy újszülött lélegzetére emlékeztet. A fekete liliom ekkor nem pusztán elhervad, de néhány perc alatt egészében elszárad. A termését óvatosan fogd fel, azt mondják, amit aztán ebbe a földbe ültetünk, százszoros, sőt, ezerszeres termést hoz...
... elment egy ember. Nem ismertem, csak idáig ért és megkísértett a halál szele. Mindketten szerettünk - rokonokat, egy családot, talán egy nőt, barátokat, idegeneket is és persze magunkat. És lassan szirmát bontja, meghozza termését a gyász, a fekete liliom: minden egyes elengedett kéz, amelyet nem akartál, de mégis el kellett engedned, a szeretés halálig tartó kötelességét rója rád. Ezért kell élned. Menj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése