Ezek a mai lányok - kiváló ízlésük van - többnyire szeretik a napraforgót. Már néggyel találkoztam, legalább. Azt mondták, milyen jó ízlésem van, milyen ügyes vagyok, milyen más. Nem rózsa és főleg nem vörös. Az valami kikopott, valami elhasznált. Valami múlt idő. Helyette napraforgó. Fényes, társas, sugaras, ami eleven, hisz mozog, megy, csak megy a fény után, követi.
Ez a kép egy esküvőn készült a hétvégén, a násznép - már ami maradt belőle - mögöttem áll. Napfelkelte, s úgy fordulunk utána, akár a természet; akár a hajnali harmat, felszívódunk mi is a fényesség felé, eggyé olvadunk, mintha csak az egész élettől megittasult kompánia átmenne valami égi bálba.
Elől én állok, arccal a fénynek, szemem tükrét tartva az égnek, s tudom, habár hogy hűtlen lettem, és nem vagy már mellettem, azért valahol mégis az ég felé fordulsz te is. A kezem hátul, s egy lány kezét markolom, s béke van bennem, mint ahogy béke van kívülem is. Jegygyűrűk koccanása, csilingelése a fény, valami kedves zene, egyetlen örök hang csupán, ami virágokat hajt a szíveken. Napraforgót a régin, s liliomot az újon. Egyszerre emlékezem és nézek a jövőbe e hajnalon, s ti ketten, volt és eljövendő szerelmeim tartjátok a hitet: menedékemül e fényesség-falat. Mögötte én, a férfi, megtanulom a Rendet a fényes Ég alatt.
