Ősz veled

     

        November elseje van, és a Szent Annán gyereksírás kúszik fel a ritkuló lombok között a teraszra. Anya rángatja át a gyereket az úttesten, arra visz tovább az útjuk, csak épp a rakoncátlan kölyke nem érti, hogy menni kell. Vagy csak a forgalmas úttól fél, és cibálná, rángatná vissza az anyát a veszélyes ismeretlentől.

      Takarítok, pihenni ültem ki, néhány lélegzetvétel erejéig felnézni az égre. Mintha napelemként venné az erőt a szemem az égből. A polcokat törölgetem, felmosok, ilyesmi. Már az elején észrevettem, hogy a korábban egy tövet alkotó, két cserepes virágom még mindig él - nem így kellene lennie -, mi több, egyszerre hoz új hajtást. Csak most nézem, milyen élénkzöldek, mint rendesen, nem illenének a novemberhez. Az volna a logikus, már rég el kellett volna pusztulniuk, erre fel ...
       Por van a szobában, száll, furcsa elegyet alkot az évszakhoz képest szokatlanul élénk napfénnyel. Amikor végzek, a szoba lassan csendesedik, az órás szellőztetés végével a felszűrődő utcazajt is visszazárom kintre, az utcára. Szobám ajtaja is zárva, még pár pillanat, és a fehér függönyök szoborként merednek vissza helyükre, oszlopok gyanánt, szikárul, mozdulatlanul tartják a tisztaságot a barnán csillogó parketta és a hófehér plafon között. Makacs délutáni napfény sejlik a nagy ablakokon és a merev függönyökön keresztül, semmi hang, csak a szívem dobbanása, ahogyan belopom magam a szoba közepére. Szinte lábujjhegyen osonok - lehettem volna balett-táncos is -, megállok, kihúzom magam, hallgatom egy kicsit levegővételeim kiegyensúlyozott, megkérdőjelezhetetlen jelzéseit egy életről. Miközben nagy levegőt veszek és kihúzom magam; beengedem ezt a tiszta, selymesen-suttogva fénylő ürességet. Lehunyom a szemem. Pár másodpercre megszűnik minden. Így. Hiányzol. Végre Rend van.