TISZTASÁG KÖNNYE

Volt idő, midőn nem becsültelek,
S hát hogy ezért az Isten se ver meg,
Bírák helyett - igazvágyó szolga –
Tűrve-tűrvén önítéletem
Magamat, magamat büntetem.

Mennyi az élet? - Kérdem szüntelen -
Ki lehet tiszta és bűntelen
E semmije-nincs, ocsmány korban?
Ki érthet tiszta, zengő képeket?
Ki mérhet joggal egy emberéletet…?

Azóta befelé nyílnak sebeim
Ontván bensőmbe a világ gennyét
Érinteni, becsülni kívánlak,
De nincs lehetetlenebb ennél…
Azóta befelé nyílnak sebeim.

S állok e semmije-nincs korban,
Hidd, tudom: sokszor elbotoltam.
Viselem az élet megannyi szennyét,
S választásom nincs: büntetésemet,
Kihordanám némán az életet.

De mily hős állja meg helyét ma?
Hogy szentség volna a tiszta poéma,
Megmosolyogni, leszánni, temetni
És meggyalázni való tréfa.
A mélyen őrzött emlék fenn bolondéria.

S állok e semmije-nincs korban,
A tüdőben, szívben és gyomorban
Csendbőröm alatt emléked lüktet.
Ha egyedül állok, magam a sorban,
Be fogják látni, hogy mégis jó voltam.

Itt kinevetnek, mert hiszek egy hitet,
Megmosolyognak, mert hinni akarok,
S rohadt fogak vicsorognak veszett
Kacajjal, ha azt mondom, jó vagyok.
Itt kinevetnek, mert hiszek egy hitet.

De állok e semmije-nincs korban,
Habár százszor, ezerszer botoltam,
Viselem az élet megannyi szennyét,
S választásom nincs: büntetésemet,
Kihordom hát némán az életet.

Kő gyanánt vesse rám ítéletét a kor,
Keljen fölém a legmélyebb pokol,
Nem hagyom el többé hitsorsomat,
Nem bánthat senki-semmi ott, ahol
Emlékeddel egyedül én vagyok.

Szavamért mártírnak akárki hihet,
Nem értheti, ki nem élt még ilyet.
Nem számít, kirakatába mit állít
Rólam a kor, milyennek mutat, s kinek;
Mikor magamban – én tebenned hiszek.

Értéket csenek egy tiszta sorba,
Vicsoríthat a sok meddő, mogorva,
Múlandó ember rémes veszettül,
Én állok, s emléked magamba fojtva
Értékül csenlek egy tiszta sorba.

A jövő hitéül szétsugárzom tekintetem
Hideg, fekete márványtükrében szent,
A másvilágról is rám ragyogó,
Törékeny-törhetetlen,
Gyémánttá örökült, tiszta könnyedet.