SELFDISCOURSE

Felhív, és azt mondja, hogy szeret.
Nem viccből írtam, tényleg kib... romantikus.
Hogy felhív.
Hogy ő Engem.
Ezek a viszonyok.
Sír.
Ilyet még hallani sem hallottam.
Mondja, én vagyok az élete.
Mindent megbánt.
Csak egy esélyt szeretne még, egy utolsót.
Bármit el fog tűrni,
bánhatok vele úgy, akár egy kutyával.
Ha nem bocsájtok meg,
vagy legalább nem engedem vissza,
akkor végez magával.
Hát mi ez, kérem? Sakk-matt. Ha nem engedem vissza, akkor egyenesen gyilkos vagyok. Killer. Killah Babe.
Pedig nem engedem vissza. Nincs az az is nem.
Nincs benne önbecsülés, tehát engem sem becsül. Meg a 187 talán még ennél is fontosabb ok.
Nem, nem depresszív... három (3!) év után ezzel hív fel. (Mondjuk kell hozzá az az igazság is, hogy én persze tökéletes vagyok..)
Hát ebből nem kap, eredhet. Szerelmes regényünk elkúrt forgatókönyvének szánalmas peroratioja.
Alakoskodni sem kívánok: azért megfog a szituáció.
- ÍGY akarok emlékezni rá.
- Miért?
- Ez ő. Ez valóban ő. Ez az igazi Ő. A nyagybetűs. Akire vágytam, hogy megkaphassam.
- Egy szánalmas, jövőjenincs depresszióköteg.
- Öngyilkosjelölt.
- Kurva.
- Megkaptam. Köszönöm.
- Pzs-t ide.