- két fiú
- három unoka
Sorolom magamban, és megállok. Persze, igen, élünk, és ebbe más is belehalt már, csak itt most nem más halt meg. Most ő halt meg. Mindez jó itt mondjuk egy "nap hírének". Egynek elmegy. Meg hogy veszel feketét temetésre, aztán keresed a nyomait magadban, magadon kívül. Egy darabig. Ki érti meg, mondd ki érti meg..
És, hogy mekkora gusztustalan, kendőzetlen öngyűlölet szorul belém, amiért az ő halálán magam siratom. Kit vonjak felelősségre, amiért múlt szombaton senki-SENKI nem szólt, hogy akkor látom, ölelem, csókolom meg a rokoni csókkal utoljára. Azon a szájon, ahol kilehellte a lelkét, és ahol ennél is fontosabb dolgok fogantak. Ahol csecsemőként felsírt egy idegen bába kezében. Mintha az a bába maga lenne az élet és maga a halál, maga a Jóisten, aki a kezébe, a tenyerébe vette, és aki egyszer majd MAJD...! - már letette. Ahol sóhajtott, lélegzett, ahol elmesélte az életét, magát, minket, és ahol elhagyta őt az egyetlen és meg nem ismételhető igazság, szent, eltörölhetetlen hagyatékom, minden, amit kaptam;
szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése