2015. október 29., csütörtök

Káromkodásból - 3/4

Éjfélkor
táncoltál nekem.

Tátongott
körülötted a magas
és a mély, ez a vége-nincs, fekete
terem. Sötét oszlopok vesztek végeikkel
alá és fel a sötét semmibe, és tartotta őket
öröktől, s örökké a semmi. S ím', te ott függtél középen:
a közepén ez űrnek, és ahogy éjfélt ütött, halottas, fakószín testeden a fények
ezüstté, azon át tovább, arannyá lényegültek, s íme, tündökölt bőröd: e bíborszín bársony.
És - nicsak! - mozdul kecses bokád, nyílik szét a combod, s - egy-kát-há' - rubin színében ragyogsz. Elsőre apró, finom lépések háromnegyedében andalogsz előre és hátra, miként ha báb volnál, himbálózol láthatatlan láncokon. S most perdülsz hangtalan egyet; felkapod közben a térded, s mire újra szemközt vagy, virágszirmok gyanánt tüllszoknya válik fel combod meztelen bőréből, végül úgy áll el csípődtől éleivel, akár bársonyos, hívogató, ezerágú penge. Ezzel a taktus szaporulni indul, növeli tempóját a láthatatlan orgonából beáramló, egyre hangosabb keringőzene, s - egy-két-há', egy-két-há' - most üvegtekinteted sugarába esem, és hirtelen: csend. Egyszerre megállsz, mintha csak rajtakaptak volna. Egy pillanatra megdermedsz, s úgy fedezel fel, közben fehér szemeid alatt, vékony, piros ajkaid nyílásán kivillan szemfogad. Alig észrevehetően, gyermeki csodálattal fordítod el kecses fejecskédet, üres tekinteteddel mohón bámulsz meg, akár egyetlen létezőt, ahogy ott ülök díszes, kortalan aranyszékemen. Kinyújtott spicced a semmi feketén ragyogó csempéin felém csúsztatod, s ezzel a lépéssel közelebb húzod magad. Ahogy újraindul, most már értem a zene forrását: a zene belőled fakad. De csak szaporán tovább, nincs több idő! Melyben minden szférák egybehangzanak, elhagyni készül az éjféli perc, ezért gyorsulsz hát, irdatlan gyorsulsz - egy-két-há', egy-két-há', egy-két-há' -, közelebb perdülsz, egyre közelebb, ragyogó aranyszoknyád végül szétárad előttem, most elvakít, s előteréül ez üres fekete térnek, aranyaddal a semmiben mindent beragyogsz. Milyen tökéletes szentély e léthatáron, melyben ím' felragyogsz előttem: szent szárnyasoltárom!
És itt,
e ponton
megszakad a száj,
a keringőzene megáll.
Nem érhető fel mindez,
nem hatol el idáig, valahol,
a semmi egy távoli szegletében
szűköl, nyeszletten dadog az értelem.
Hívogató kézfejeddel táncra csábítasz, s én nézem,
s ahogy e szent pillanatban a gyönyörbe csaknem beleőrülök,
amíg ez őrült vonzalomba tehetetlenül, bénán belegyönyörülök,
 a semmi szentélyében te, pusztulásnak szent szárnyasoltára végleg széttárod magad,
hogy viszont nyújtsam kezem, hisz a sors: szertartás, és nincs, nem tehetek mást én, az Áldozat.
Éjfélkor táncoltál nekem. E szent percben engem hívtál, és én tehetetlen-telhetetlen átadtam magam;
mely a szívből kiindulva kiszárítja most minden erem, ölelj magadhoz, ó halál: ragadj hát el, szerelem.

2015. október 13., kedd

Káromkodásból, 9.

Sírva könyörögtél, hogy el ne hagyjalak.
Ettől volt rémes a tegnap éjszakám,
ahogy is valahányszor,
mindannyiszor ettől
rémesek álmaim:
újra előjössz,
újra eljössz
értem.

Ilyenkor a hangod feszes penge,
az illatod érdes fűrész,
a tekinteted hideg tőr,
az érintésed tűhegy,
s mind feszíti,
tépi-marja
kiszikkadt
szívemet.

Pedig nem hagytalak volna el soha,
csak rá akartalak ébreszteni, ha
fájdalmad nem osztod meg,
úgy mindenből pokol lesz,
úgy pokol lesz minden,
Veled az életem,
de valójában:
nélküled.

Mit érek ugyanis akkor én? Az Isten
áldja meg, mondd, kérlek, mit érek,
ha borúd egyik felét fel nem 
foghatom? Ha nem lehetek,
aminek - kizárólag érted -
e földre születtem,
ölelő két kar:
oltalom.

...és eltelt néhány hét, néhány hónap...
...s mit hinni nem tudtam, elárultad.
Nem szerettél már, angyalom:
te hagytál el. És ha az ember
már nincs szeretve többé,
akkor se égen se földön
nincsen, sehol sincs
irgalom.

Pedig sírva könyörögtél, hogy el ne hagyjalak.
Ettől volt rémes a tegnap éjszakám,
ahogy is valahányszor,
mindannyiszor ettől
rémesek álmaim:
újra előjössz,
újra eljössz
értem.

Ma már tudom, az ember csak akkor szeret,
ha amikor ezt kimondja, biztos abban,
egy öröklétig változatlan marad
benne ez az érzelem.
Hazug, ki így szól,
de közben
nem így
érez ő.

És én azért írom e jeremiádi, véres verseket, 
mert ha igaz, hogy csak egyszer szeretünk,
akkor minden kilencedik soromban
a jelen és az örök jövő honol;
ha csak egyszer szerettem,
akkor ahol most élek,
a kilencedik szint,
íme, itt áll:
a Pokol.

2015. szeptember 29., kedd

Káromkodásból, 1.

Mint az a tizenéves lány,
aki addig zsarolja a szüleit egy új telefonért,
amíg meg nem kapja.
És hogy semmi más nem érdekli őt,
amíg az meg nincs.
A szerelemről írok, igen.
Mert ez a lány szeretni is így fog.
Ez a kor kapitalista, 
ezért hát kapitalista szerelmet hoz fiainak.
Gúnnyal írom ezt.
Le kell cserélni, el kell dobni, lejárt, elkopott, 
van új, jobb, az kell, csak az.
Ez az állandó változások kora,
és legalább egy teljes generáció beszopta
a cumit, hogy akkor vagy önmagad
és szabad, ha elengedsz, továbbmész, váltasz.
Nicsak, milyen álruhában s milyen orozva
ül egy korszak trónjára a magány!
Úgy hullik szemünkre
a szent önmegvalósítás fátyla,
hogy kitakar mindent, ami egyedül fontos lenne,
betakarja testünket,
s mi bizony egyedül vagyunk alatta.
A kor, amely erre ezt modja:
íme, ez a szabadság, szemközt áll velem,
s én azt mondom: ez a magány.
És nézd, milyen keserű vagyok efelett.
Milyen sértett e korban,
aki hűségről, s alázatról álmodik.
Én tudom, hogy az erős férfi
a vonzó, az oltalmazó, a céltudatos,
és elmondhatom, ilyen is voltam,
ilyen is lennék, ha szeretnél.
Mert ez nem én vagyok.
Akkor vagyok én, az vagyok én,
ha szeretsz.
A szeretetedtől vagyok önmagam.
Különben senki ne mondja, 
hogy ez nem egy vers,
annak írtam, tehát az.
Ha valaki azt mondhatja egy pipára,
hogy az nem egy pipa,
akkor különösen is vers ez a szöveg,
mert annak írtam meg.
Minden rímét és ritmusát, 
mindent, ami fényes líra benne,
a hiányod szülte.
Ez egy színeit és illatait vesztett világ.
Az érzékszerveim ott maradtak,
hozzád nőttek, és semmit nem érzek kívüled.
Meg hogy neme sincs az embereknek körülöttem.
És hogy amiért nem szeretsz, 
én már gyűlölöm magam.
Mert az az időszak van, 
amikor még gyakoribbak
a gyenge napjaim az erőseknél,
és ilyenkor rossz vagyok magamhoz,
és gyűlölöm a világot, 
amelyben megvontad magad tőlem.
Ilyenkor olyan vagyok, úgy képzelem el,
mint gyerekkoromban:
hogy a lelket meg lehet fogni,
hiszen ott van benne a szívben.
Csak le kell nyúzni a bőrt,
széttépni a húst,
eltörni a bordacsontokat,
és felvágni a szívet.
Megmutathatom.
Ilyenkor olyan verseket írok, mint ez is itt.
Nézd, én tudom, 
hogy a harminc éves síró férfi korszakidegen,
de mit kezdjek vele.
Ilyenkor Attila, aki azt írja, nagyon fáj,
az ikertestvérem.
Milyen közelinek tűnik most ide az állomás.
Már tudok egy utat, hogyan lehet rosszá az ember.
Szeretetlenül.

2015. szeptember 11., péntek

Káromkodásból


Végül a homlokomtól az államig gyűrődtek a ráncok,
seperjük le őket együtt,
ajánlják a lehetetlent pár áldott barátok.
Mégsem visz el az ősz, még ő sem,
mint azt a sok szerencsést,
aki elkönnyebbülhet a lombokkal,
s feloldódhat az érkező fehérben;
számot adni egyedül megy az ember,
mert máshogy nem mehet,
és addig egyedül kénytelen elrendezni,
amit nem lehet.
A megannyi kimondhatót és kimondhatatlant.
És főleg a Szépet.
Egy tornácon ülök most,
és a szeptember, akár ha seregszemlét tartana,
úgy gyűjti kékes árnyalatait mögém fellegeinek.
Vajon meddig bírja a harcot a Nap?
Vajon van-e értelmes küzdelem?
Ha az üvegre nézek, vállam felett kecses ládákban
egy rózsaszín virág tündökli utolsó napjait.
 Hiába minden fenyegetés, csak őrá figyelek.
És így fürkészik pár áldott barátaim a kezem,
ahová, mint jó földbe, ha virágmagvakat
ültettem, hogy nőtt e sok dudva.
És némelyik: jobban lát magamnál,
- ezt magyarázza, rimánkodja nekem,
hogy van egy piciny virág a rőt dudvák alatt,
és hogy higgyek neki az Isten szerelmére.
Az meg ki?,
nézek rá némán, kérdőn,
s imádkozzon valaki más most,
hogy e pár áldott addig öleljen,
míg csak eszembe nem jutok: én.
Magam.
Mert most, hogy elhagytak,
és a lelkem roskadozva viszem:
nincs már saját szavam.
Csak a jelzőtlen némaság.
Végül a föld,
mely meggyűrődik alattam,
amint megállok.
És én állok kifeszített fényben,
s a csepp, mely eret rajzolván kezemre
útnak indít a végtelenbe,
hullani készül éppen.

2015. augusztus 10., hétfő

Várakozás

A fürdőszobában állok a tükörrel szemben; amióta ennyit fényképezik magukat az emberek, néha én is gyanúba keveredem magam előtt: ezt most mire fel? De miért is szégyellném, s kiváltképp most miért szégyellném, hogy szeretnék tetszeni neked, s hogy meg akarlak tisztelni azzal, rendesen nézzek ki. Ja, egyébként az mindegy, mi van rajtam, én egész közel hajolok, és csak a szemeimet fürkészem: azok öltöznek ünneplőruhába, amit oly ritkán öltenek fel, s amit mindközönségesen ragyogásnak nevezhetünk. Úton vagy, jössz. Érkezel. Összerendezem a gondolatokat a fejemben, meg akarlak tisztelni szép beszéddel is, szeretném, ha nem vezetnék félre a gondolataidat kapkodó, suta mondataim. Egyszerű ember vagyok, néhány napja az üzletben egy néni zacskójából krumplik gurultak szerteszét, és én odamentem, hogy segítsek neki összeszedni. Vagy azt is hozhatnám példának, hogy halakat tartok, mert... mert ez nekem annyira magától értetődő. Ezeket ráadásul tőled kaptam, és emlékszem, már akkor is, rögtön elsőre a fényt láttam az üvegben, amit magával hozott az én egyszerű szobámba. ...S te most úton vagy, jössz. Érkezel. Nem tudom, pontosan merre járhatsz, s hogy mikor érsz ide, de tudom, hogy eljössz. Valahol épp emberek között vagy, az arcod fürösztöd, s én itt várlak, s jóleső érzés, ha arra gondolok, milyen jó lesz együtt megmosdani.

2015. július 15., szerda

Fesztivál

Ismeretlenek fénytechnikát hoztak - befolyásolhatóak az éjszakák,
még az érkezésünk előtt színpadokat állítottak fel,
mindennek helye van, precíz, rendezett,
forgatókönyv szagú őrület a fesztivál.
S olykor: mintha mégsem rendezték volna meg, és
spontán lenne, pedig - ne kétkedj: megrendezett.
Melyik ember díszlet még, s melyik, amelyik már
tényleg önmagától van ott - kérdezhető.
Én magamtól vagyok itt, nem tett senki ide,
a szabad akarat szabta ki a helyem
karjaid között, és ugyanez a szabad akarat
szabta ki a helyed a kezeim között:
látod, csak mi különbözünk.

(Melyik a nagyobb bűn, mondd meg nekem,
a felejtés vagy az emlékezés?
Mert mindkettő az, tudom.
Érted az egyszerű szórendet?
Amikor a nyelv kíméletlenül őszintén képezi le a
gondolkodást? Amikor nem csűr és nem
csavar, hanem egyszerűen csak letükröz?
Vagy mindenhol kötelező ez a világi szédület,
és minden, ami egyszerű, valamikor a múltban
végleg száműzettetett?)

Sztárok a színpadon. A tömött sorok hátrébb
fellazulnak, valahol mi is itt állunk.
Az egész fesztiválról semmire nem emlékszem,
erre a pillanatra csak, erre a fényképre.
Valaki itt fotózott le bennünket, egy véletlenszerű
helyen a tömeg szélén, ahol már jól kivehetően
elkülönülünk mindenki mástól.
Egymást öleljük keresztesen,
nincs aki felül, nincs aki alul fogná
át a másikát: mi keresztben ölelünk,
aki csak az egyensúlyról valaha is szól,
hozzánk igazítja szavát.

Emlékszem, te pöttyöset viselsz, és csíkosban
vagyok én, s aki nem látta e képet, nem tudja, mennyire
teljes ez a furcsa tökély. A felvétel közepén vagyunk,
a fókusz tökéletesen mér fel bennünket, és
elmosódik körülöttünk a tömeg, az emberek,
akiket nehéz megkülönböztetni:
melyik ember díszlet még, s melyik,
amelyik már tényleg önmagától van ott.
Nem emlékszem másra, csak hogy ott állunk 
a fesztiválban, körülöttünk emberek mozognak,
egy-egy arc sem válik ki, vagyunk mi,
és vannak ők, és nincsen más.
Hogy meghosszabbíthatóak a nappalok, és meg-
rövidíthetőek az éjszakák, mert valami
ismeretlenek fénytechnikát hoztak.
Hogy egy fekvő homokóra keresztben folyik.
s hogy az idő elpusztul.
Hogy volt, amikor boldogok voltunk,
és elmosódik ami előtte volt, s ami utána.
Hogy aki egyszer boldog volt,
örökre az marad, ha csak a szenvedésben is.
És hogy aki nem tudja egyetlen képben
elmondani az életét, 
az sohasem élt.

2015. június 26., péntek

6 éve nem köszöntöttelek

Csak halkan mondom az esti horizontba, szeliden - kevés szó maradt hűséges hozzám, és elhagytak a rímek -, hogy jó volna felköszönteni. Mint régen, amikor nem volt más, csak a szeretet. Mellettem szupersebességű vonatok robbannak a semmibe, soha korábban nem értek ilyen gyorsan célba, igaz, talán már nem is visznek senkit sehová. Az ég alján madarak gyűlnek össze, zavarodottnak tűnnek, hová menjenek.
Néhány felhő, szinte állnak, lassan jönnek csak felém,
de elszórják majd felettem, bizonnyal elszórják kénes könnyeik,
és por és hamu lesz a világ, és por és hamu az ismeret.
Milyen nehéz az elmúlásról szólni, ha közben a szavak is fogynak. 
Egyre kevesebb van belőlük, próbálgatom, sorra mondogatom
 a legfontosabbakat magamban, megbocsátottam,
megbocsátottam, neked is, magamnak is, nem vétkeztünk,
nincsen pokol, nincsen pokol, megbocsátás, hit, remény...
Hogy van tovább? - Nézem az eget. Egyre közelebb jön,
talán azért, hogy a végtelenbe lökje magát a mellkasomról
és a porba tiporjon. Olyan kevés szó maradt meg.
Mi az hogy rím? Mi az, hogy ritmus, ütem?
Hogyan kell verset írni arról, hogy miután
kivontad magad a világomból, itt állok
lírai szituáció nélkül, s maradék szavaimmal,
melyeket úgy őrizgetek s számolok,
ahogyan a halálraítélt őrzi az utolsó cigarettáit. 
Mit is kell átvinni? Miféle túlsó part?
Miféle más gyönyör? Csak az áthidalhatat-
lan messzeségek maradtak, csak a puszta,
csak a párhuzamosok kiiktathatatlan,
könyörtelenül állandó távolságai.
 Azért szerettél jóvá, hogy így kelljen?
Hogy egyedül? Hogy vérben ázva?
Hogy meggörbülten és megkopaszodva
megpusztulni? Mit mond majd az ördög,
ha maholnap ideér, és a szemébe mondom,
hogy én még szeretek?
Zsákjába dug-e, s begyömöszöl az összes 
többi alá, a legmélyebb bugyorba, 
vagy netán visszafordul-e majd, 
s megszégyenülten kullog el.
Nem lehet már verset írni abból,
hogy hiányzol, a líra az elmúlás 
szajhája lett, és leélték, 
elhasználták a testét.
S mint ilyen,
tulajdonképpen
méltatlan 
erre az 
imára.